Kedves Látogatónk!
Sétád során most a kertben is találkoztál a kereszt jelével. Nem véletlenül: a kereszt a kereszténység, és különösen az evangélikus hagyomány egyik legfontosabb szimbóluma.
De mit jelent számunkra ez a jelkép? Miért találkozunk vele templomainkon, otthonainkban, vagy akár a természetben, a kertben is? Röviden erről szeretnénk néhány gondolatot megosztani.
Evangélikus egyházunk és természetesen a kereszténység legfontosabb szimbóluma a kereszt. Helye van az oltáron, a templomtornyokon, otthonunkban, irodáinkban, a szántóföldjeink szélén, birtokainkon, mert hitünk középpontjára, Krisztus halálára emlékeztet bennünket.
Ahhoz, hogy az okát megértsük, térjünk vissza egy pillanatra Evangélikus Egyházunk alapítójához, Luther Mártonhoz.
„Sola” elvek
1. Sola Scriptura (Egyedül a Szentírás)
A kérdés: Ki mondja meg, mi az igazság?- A válasz: Nem a pápai tanítás, nem a hagyományok és nem az emberi bölcsesség az utolsó szó, hanem a Biblia. Ez a zsinórmérték: minden tanítást és egyházi gyakorlatot ahhoz kell mérni, amit az Isten Igéje mond.
A kérdés: Hogyan kerülhetünk kapcsolatba Istennel?- A válasz: Nem a vallásos rituálék, a pénz vagy a jó cselekedetek által. Az ember egyedül a bizalom és a hit révén fogadhatja el Isten szeretetét. A hit nem egy teljesítmény, hanem egy nyitott kéz, amivel elfogadjuk azt, amit Isten ad.
A kérdés: Meg tudjuk-e menteni magunkat?- A válasz: Nem. Az üdvösség Isten ingyen ajándéka. Nem azért szeret minket, mert megérdemeljük, hanem azért, mert Ő ilyen. Ez leveszi az ember válláról a kényszeres megfelelés terhét: nem kell jónak lennünk, hogy szeressen, hanem azért akarunk jók lenni, mert már szeretve vagyunk.
A kérdés: Ki ment meg minket?- A válasz: Nincs szükség más közvetítőre (szentekre, angyalokra vagy papokra) az üdvösséghez. Jézus Krisztus élete, halála és feltámadása az egyetlen alap, amin a hitünk nyugszik. Ő az egyetlen út az Atyához.
Krisztusba vetett hitünk jelképe pedig a kereszt. Szenvedésére, megváltó halálára emlékeztet bennünket. Arra, hogy ha a saját érdemeinkben, cselekedeteinkben bíznánk, soha nem tudnánk kiérdemelni az üdvösséget, hiszen egyikünk sem tökéletes. Nap mint nap vétkezünk gondolattal, szóval és cselekedettel.
Eredendően bennünk van a rosszra való készség. Nem tanuljuk, egyszerűen természetünkké válik.
Az ószövetség korában a kiválasztott nép áldozatot mutatott be az Istennek a bűneiért. Azt a büntetést, amit az embernek kellett volna elhordozni hitetlensége, egymás ellen elkövetett vétke miatt, az áldozatra szánt állat viselte el. Őszinte bűnbánattal tette Isten népe, legalábbis egy ideig. Ám a kultusz kiüresedett, lélektelen és üres lett, az Isten pedig megelégelte ezt. Egyszer és mindenkorra a legnagyobb áldozatot hozta meg az emberért: egyetlen fia életét adta mindannyiunkért.
Kiszolgáltatta az emberi gyűlöletnek, indulatnak, mely végül a keresztre juttatta, hogy egy haljon meg mindannyiunk üdvösségéért. Mert úgy szerette Isten a világot, és benne minket, a cseppet sem tökéletes embereket, hogy fiát áldozta fel értünk.
A történet azonban itt nem ért véget, mert halála utáni harmadik napon feltámasztotta Krisztust a halálból, hogy ne csupán ebben a mulandó, földi életben bízzunk, hanem az eljövendő, örök életben is.
